szerfelett agresszív vagyok a héten. üzenem annak a nőnek is, akinek a gyereke ma megtámadta, összekarmolta és megtépte a gyerekeimet. majd aki ezután elküldött engem az anyámba. szóval nagyon kicsin múlott, h életben hagytam. vagy, h nem nyolc napon túl.

most ki is mennék rágyújtani, ha nem félnék a rókától.

kisfiam, mit csinálsz legközelebb, ha megvernek? hát, a múltkor majd azt jól nagyon meglököm. mert én vagyok a legerősebb. (ha ez a kis féreg lesz az, ezt le is ütheted nyugodtan. píszlávhepinesz)

tegnap eltekertem az uszodába, úsztam ezret, visszatekertem, ettem rántott húst sült krumplival, kaptam lufit és virágot, egész délután aludtam és este megnéztük a gyerekekkel a palacsintás királyt videón. áj láv mádörszdéj!

beiskolázódás

Milli reggel mélyen a szemembe nézett, Gondolj arra, h azok ott, mind csak káposztafejek!, mondta, ahogy előző nap én is neki. és innen már nem volt érdemes izgulni, ha az ötéves kislányom a százhúsz fős évfolyam előtt lazán elzongorázza, h mary had a little lamb és még énekel is hozzá, az én tizenöt év késésem ezzel az egyetemi felvételivel lófasz semmi.

vicces dolog a szépművészet, már megérte odamenni. elképzeltem a tágas előcsarnokot márványlépcsővel, faberakással, az ősfás kampuszt golfpályákkal, és a sok ingyen narancsdzsúzt a kafetériéban, amiről még a tivadardani mesélt, mikor másodikban kihozták cserediáknak oxfordba. ehhez képest sikerült rászúrnom az egyetlen létező szocreál épületre, csikorgó linóleummal, meg azokkal az ornamentikájukban roppant változatos és gazdag acél nyílászárókkal, amiket a múlt század közepe óta nagy erőkkel lejmolnak a dunakeszi vagongyár melósai, hogy aztán, mintegy népművészeti kulcsmotívumként, beépítsék a város minden zegébe-zugába, a garázstól a fóliasátorig.

a recepción halkan jeleztem, h ki vagyok és mit akarok, aztán szereztem egy kávét és átadtam magam az élvezetnek. jöttek a felvételizők. húsz perccel később már több komplett independent filmet leforgathattak volna velük, minden különösebb kaszting nélkül. egy darabig kilógott a sorból egy nő, kábé velem egy idős, de hamar megnyugodhattam, előkerült hozzá az alaptartozék, anyuka kicsi fia. a nő különben később feljött velünk interjúzni is, és amennyit kérdezett, csodálkoznék, ha végül nem őt pontozták volna a fia helyett.

no, de vissza a művész-vanabíkhez. az egyik csajnak műanyag kábelhuzalokból készült korona volt a fején, ami azért még abból a srácból is kiváltott egy szemöldök felvonást, aki a farmerja fölé húzta a boxert és utoljára három éves korában látott fésűt, ollót és valószínűleg tükröt is. nagyon vissza kellett fognom magam, h ne rántgassak ki a japán lány kezéből egy kispolszki méretű installációt, h aztán levetessem vele a tűsarkú szandált, aerobic lábmelegítőt és combban módszeresen kilyukasztott harisnyát "fuck the gender be yourself" kiáltással. de érdekesebbnek ígérkezett egy kék, szívecske alakú napszemüveges, akiről előbb azt próbáltam megállapítani, hogy vajon alszik-e, aztán azt, h vajon lány-e vagy fiú.

azért a maci és a cumi ott volt mindenkinél bekészítve a simitakaró mellé.

különben profin zajlott az egész. (ezúttal nem játszottuk el azt, amit harmadikban, mikor év közben gimit váltottam és Matyi bácsi (!), az új osztályfőnök körbevezetett az iskolában. Pistám, gyere már ki, szeretnélek bemutatni valakinek! üvölt be a tornaterembe. Pista megjelenik az ajtóban, kezet rázunk, nevek mindkét részről, majd a nagy nyitó mondat, Jaj, nagyon örülök, és mit is fogsz tanítani? velvelvel, a felvételiztetők még mindig rámvertek egy tízessel). az ovisoktól megtudtam, h eddig egy ismerősüket sem vették fel ide, valamint, h huszonkét helyre jelentkeztünk nagyon sok százan. én bizakodom. különösen, h délután Milli közölte, h Mama, te biztos nyersz, mert te vagy a legjobb fotós!, mire a fiam felzárkózva a pozitív vájbhoz megerősített, miszerint  és Mama, te olyan szép vagy!

jó nekem lenni, nagyon.

tags

lehet, h a háztartási szemét mindent elárul arról, aki kitermelte, de manapság már nincs szükség a kukázásra, mert itt van az internet.

én például az vagyok, aki minden nap megnézem a vivet, a fészbukot, a literát, az indexet és a fríblogot, követem néhány ismerős blogger sóhajtozását, aztán felhasználok vagy öt-hat ingatlanos portálon, keresek a google-lal olyan címszavakat, h dr. dienes zoltán mathematics, australia by ship, sap job perth, csillagszálló giccs, középfülgyulladás kezelés, ibrány tisza part. térképen is. veszek egy könyvet az amazonon, beíratom a gyerekeket teniszre az önkormányzat honlapján, repülő-, színház- és koncertjegyeket foglalok, böngészem az angliai ifjúsági szállásokat, és az aktuális kiállításokat londonban. közben aláfestem magam a youtuberól. semmi szex, semmi bulvár. boring, boring life.

az ajtófélfánál még leverte a csizmáját, prüszkölt párat a nyavalyás szénanátha miatt, aztán egyenesen a konyhába ment, felrakott egy kávét és beleevett az asztalon felejtett feketeáfonya lekvárba. azóta hol a kanapén terpeszkedik a tévé távirányítójával, hol a hűtőt nyitogatja hideg sör után kutatva. tegnap váratlanul megérkezett a tavasz.

a reggeli kocogás alatt felmértem a károkat és bebizonyosodott, h nem vagyunk egyedül. a parkban krókusz mezők pompáznak, a kacsák felborzolt tollazattal igyekeznek meghágni a hattyúkat, a pudlikról pedig lekerült a kis kötött kardigán. anyák tömegei kezdték meg a kilencven napos diétát, babakocsi helyett ezentúl pórázon vezetik a kétéveseket, és kiújult a másik őrület is, a kollektív szobatisztulás jegyében mostantól a legváratlanabb helyeken tárul majd  elénk a mobil-bilin békésen üldögélő óvodások épületes látványa.

ilyenkor most már mindig az a kép, ahogy a keelboatokat smirglizik a bíbic előtt egy szál fecskében az öregek, és mikor átbiciklizel a gurtnin, akkor figyelni kell, h ne kiabálják, hajó!, és beülsz a nyárfásba, vagy még előbb, az evezősbe, és várod a hekk, ubi, kenyeredet, és a szél belekap abba a kis pihés tincsbe a nyakadon, még téli fehér a bőröd, de már sortban vagy és kistrikóban. a fiú kicsit elfordítja a fejét, megcsillan a karóráján a napfény, a dunát nézi, de rád figyel. a folyó, mint a frissen húzott ágynemű. legbelül dúdolni kezdesz.

eltűnt az útlevelem. a személyim lakcímkártyástul már korábban elveszett, most követte az útlevelem, és a gyerekek oltási könyvei. vannak hátulütői a folytonos költözésnek, az egyik, h igazából soha nem találunk semmit. eleve ott kezdődik, h őőőő, melyik országban is hagytuk. ez estben angliára tippeltem, majd három nap pakolás után, mialatt a feng shui pincétől a padlásig tökéletesen helyreállt az egész házban, világossá vált, h mekkorát tévedtem. gazdagabb lettem egy tartós lumbágóval, de legalább végre elvittük a rászorulóknak azt a zsák gyerekruhát, amit már nem terveztem elrakni, h unokáim is lássák, továbbá kidobtunk hat mázsa papírt és végre kibontottunk egy csomó hivatalos levelet még tavalyról, így igazi a meglepetés, ha várunk rá alapon. nem maradt más hátra, mint felhívni anyámat, h a már jól bevált koreográfia szerint megkezdjük a távkeresést némi instruálással az objektumok típusát és lehetséges elhelyezkedését illetőleg. egyelőre sikerült felgöngyölíteni minden dokumentumot kétezerhatig bezárólag. sajnos az amerikai vízumom kétezerhétben készült, és olyan atom biztosan őrizzük, h tartok tőle, nem is fog előkerülni a lejárat előtt. na most, bár vízummentességet élvezünk amerikába, ez csak azokra vonatkozik, akiknek nincs érvényes vízumuk. az enyém pedig nyílván valahol, a családi ékszerekkel az almafa tövében. hogy innen hogyan tovább? azt hiszem, ma sorra kerítem a matracokat és párnákat, majd ezek akkurátus felhasogatása után ideje lesz vennem egy repülőjegyet budapestre. ha rágyújtasz, biztos, h azonnal megjön a busz jeligére.

ápdét: (nem lennék nálunk betörő.) még a kanapé szétcincálása előtt meglett az oltási könyv és az útlevelem. már csak egy kubai vízum beszerzése van hátra. remélem, ahhoz nem kell személyi...

otthonszülés roadshow

hogy milyen volt három gyereket megszülni a világ három pontján? sokan bíztatnak, h mindezt papírra/monitorra vessem, különösen, mikor arra a körülményre is fény derül, h mindez otthon történt, három különböző nappali, három különböző szülő-medencéjének habjai között. akik ezzel bíztatnak, eddig kivétel nélkül kanadaiak, angolok, amerikaiak, ausztrálok, dél-afrikaiak, új-zélandiiak és még hosszan sorolhatnám a nemzeteket, égtáj vagy földrész szerint, ám fölösleges. ami mindnyájukban közös, h nem magyarok. és itt ugye, megáll a tudomány, mert bár meglehetősen jól írok angolul és németül, olvasok svájciul, hollandul és afrikaiul, de nincs az az isten, h a nagy sztorit bármilyen más nyelven megoszthatnám a kíváncsi tömegekkel a magyaron kívül. magyarországnak nem kell egy újkori willy fog. magyarország éppen azon igyekszik, h egyetlen, méltán elhíresült bábáját keresztre feszítse, majd a teljes megsemmisítés után nyomát felszántsa, sóval szórja be, h végre nyugodt szívvel álomba merülhessen, amit csak apró horkanásai zavarhatnak meg, miközben a másik oldalára fordul és szájából elcsöppen a nyál.

magyarország mindezt a felvilágosult szellem, az alapvető emberi és nemzetközi egyezményes jogok, a haladás és fenntartható fejlődés nevében teszi.

magyarország tuladjonképpen alig várja a tényleges elsivatagodást, hiszen milyen szép idők is lesznek azok, mikor már csak az ajtó elé kell kisétálni, és integetni józsibácsinak, majd egyszerre a szomszédokkal, mintegy reggeli rituáléként, bedugni a fejet oda, ahol évszázadok óta tartjuk, a homokba.

ha lenne még huszonnégy órám egy napban a mostani kevéske kis huszonnégy óra mellé, talán, talán vállalnék még egy gyereket. ezúttal valahol délen, mondjuk a mullaloo beachen, ahova most nagy erőkkel készülünk. mindegyik gyerekünk kapott ajándékba egy országot, vele egy népet, egy kultúrát, egy nyelvet. lehetőséget. egy esélyt arra, h legyen hova vetni és aratni. és arra is, h ha ők megírják, legyen, aki elolvassa és meg is értse. kanadai, belga, angol, ausztrál. mindenesetre, nem a magyar.

különben érdemes néha elmenni a játszóházba. ugyan ezt, a három gyereket szülném meg újra, ha választani lehetne. (továbbá érdemes még néha elmenni az éjszakába, és a fodrászhoz)

a fiam egyetlen vágya egy pár békatalp. a fiam szerint a kenyér morzsából és héjából készül. a fiamnak pospija van, ő már utazott taszkival és azért szeret az óvodába járni, mert az óvó nénik repülnek. imádom a fiamat.

I wish I could draw. Or paint. Or sew. But I can’t.

lehet, h tényleg nem ezzel kellett volna kezdenem a motivációs levelemet. nyílvánvaló, h nincs ezeknek semmi humoruk. mert hát ki az a fasz, aki így kezdene egy motivációs levelet őszíntéből? de most komolyan?

na, jól megtréfáltam őket.

már régen pocskondiáztam a rendszert, itt az idő.

ma magyarországon diplomás ember már csak abból lehet, aki nyelveket beszél. nem egyet, mert hát egy nyelvből nem él meg az ember, ha magyar, hanem mindjárt többet, legalábbis középiskolás fokon. nem vitatkozom én ennek hasznosságával, annyi ember vagyunk, ahány nyelvet beszélünk, mondta is egyszer egy híres skizofrén, de a dolgok mai (tíz-húsz évvel ezelőtti, és közel jövőbeni) állása szerint, erősen fájlalom az erre épülő (törvényi) szabályozást. történetesen azt a kis rést a pajzson, h delikvens felvételizik az egyetemre/főiskolára matematikából, magyarból, történelemből, kémiából stb., felveszik, lesz belőle közgazdász, könyvtáros, laboráns, orvos, régész stb. majd áll bambán az államvizsga előtt két héttel, h jaj de szuper, itt gürizek öt éve a diplomáért, és már csak gyorsan meg kéne tanulnom szerbhorvátul, h végre tisztes polgára lehessek a magyar hazának. ne már. megoldás? legyen minden szakon eleve felvételi követelmény a majdan elvárt nyelvek megfelelő szinten való művelése vagy az adott intézmény tanrendjének képezze szerves részét a nyelv/ek oktatása az egyébként hólapáttal odahordott tandíj fejében. egészen elképesztőnek tartom azt a jelenséget, h bár világszerte elfogadott magas rangú és kiváló eredményű angol nyelvvizsgával, és a híres rigó utcában elkövetett felső fokú német nyelvvizsgával rendelkezem, mai napig nem tartom kezemben a diplomámat, mivel a nemzetközileg is méltán jegyzett kodolányi jános főiskola tőlem, mint biztonság-politikai szakértőtől (nem nevet) két, szakmai középfokú papírt követel, és itt jegyzem meg, h nem létezik biztonság-politikai szakmai nyelvvizsga, viszont választhatnék idegenforgalmi, honvédelmi, üzleti és hasonlóan szorosan szakmámhoz kapcsolódó nyelvvizsgák letétele közül. válassza a fene, mondom én, egyelőre legalábbis. azért dühöngök itt egyébként, ahelyett, h mesélném nektek, milyen szépen esik az angol eső odakint, mert ismét, ezredszerre is belefutottam abba a tipikus sztoriba, mikor hazánk lánya eljött a baranya megyei kis faluból a nagy londonba nyelvet tanulni, h otthon aztán rendes szociális munkás váljék majd belőle, és most még arra sincs pénze, h hazarepüljön a fapadossal. iszonyatos nagy üzlet ilyen szerencsétleneket kiközvetíteni a világ minden tájára, h aztán éhbérért zsigereljék ki őket idióták. persze a bemutatkozó levélben még arról van szó, h majd egy kicsit vigyázni kell az édibédi gyerekekre, meg néha kivasalni a vasárnapi abroszt, mindezért pedig fizetett nyelvtanfolyam, kosztkvártély, zsebpénz és az a sok szuper látványosság karnyújtásnyira, hű de jó. aztán a valóság az, h teljesen kihasználják ezeket a csajokat, nyelviskola a holdon, vagy valami önkormányzati tanfolyam analfabéta bevándorlóknak szombat reggel héttől tízig, egyébként pedig éjjel-nappal meló, minden lélegzetvételért pénz levonás abból a kevésből, ami amúgy sem elég semmire, kaja kiporciózva, magánélet nulla, és akkor még az érzelmi terrorról, fizikai abúzusról nem is beszéltem.

kedves magyar állam, menjél te a fenébe! vidd haza ezt a sok gyereket, vissza az anyukájukhoz, aki vigyáz rájuk, tanítsd meg őket te angolul, aztán, majd ha már szépen elvégezték az egyetemet, hadd menjenek el emberhez méltóan világot látni! így ugyanis nagy részük arra sem lesz képes, h végül valóban befejezze az iskolát, ezektől a rettenetes tapasztalatoktól pedig csak elhasználódnak és kiégnek.

száztíz évvel ezelőtt ott ültem new yorkban a csótányok között, pontosan harminc dollárral a zsebemben és próbáltam elérni valakit a követségen, h ilyenkor mi van. a konzul végül közölte, h sajnos semmi. oldjam meg. szép, szép új világ.

arról, h milyen kicsi a világ magyarország a könyves szakma esélyem van

gondoltam, indulok ezen a pályázaton, néhány korábbi mese-ötletemből lehetne építkezni, miket még akkor raktam félre, mikor olyan elegánsan megfosztottak a születés mesénktől. aztán elolvastam rendesen a kiírást és ki ül a zsűriben? pontosabban kik? na ugye. ez egy mese maffia. azért indulok, illetve, most már azért is.

(kiváncsi vagyok, hány kiselejtezett mese lesz majd véletlenül felhasználva az idén megjelenő pagony könyvekben...)

vannak emberek, akik pont abban a filmben élnek, amiben én is szeretnék, pont olyan főhősként, amilyen én is lennék, ha választhatnék, h milyen legyek és mi legyen a sztorim. néha.

(adtam az ÉSnek még három hónapot, ha addig semmi, kalifornia után föltolom az egész cuccot a netre, és elindulnak a fotók is, és ezentúl már csak a new mediában gondolkodunk, hovatovább, mi csináljuk a new mediát, kiábrándult üvegtestek címmel, in memoriam my old me. ezzel egy időben csináltatok majd egy pólót: husband, three kids, house in the suburbs felirattal és jól belátom, h a sexdrogrockandroll már nem az én műfajom)

továbbra is relatív

a minap magyarázom a gyereknek, h látod kislányom, amit most a tévében mutatnak, azt a papa találta ki, és ő is fejlesztette, és ezt most sok-sok millió ember látja, és aztán majd használják még több millióan, és hát mi most nagyon büszkék lehetünk a papára blablabla. na, azóta meg van győződve a gyerek, h az apja reklámszakember, és ő csinálta azt a reklámot, és tök büszke rá...

(ma majdnem elütött egy biciklis, roppant hálás vagyok neki, mert így megakadályozta, h egy londoni busz alatt végezzem rövid, de eseménydús életemet)

életfogytig tartó tanulás

most, h már csak két hetem van hátra az eslő felvételi interjúig, hirtelen pontosan emlékszem, h miért mondtam azt a férjemnek anno az államvizsga után, h nyugodtan alkalmazhat testi fenyítést is, ha még egyszer az az idióta ötletem támadna, h "továbbtanuljak". tulajdonképpen nem vagyok normális. viszont legalább már izomlázam is van. alakul a vizsgaidőszak hangulat idehaza. (szinte kár, h nincs karácsony).

(ráadásul muszáj, h felvegyenek, azok után, h ma elmagyaráztam millinek, h az egyetemre az okos emberek járnak. ami persze önmagában is hülyeség, lényeg, h tizenhat éves korában még ne essen majd teherbe. mondjuk ezt is mondtam neki. meg, h nem kapnak nintendót, de szívesen veszek nekik egy bádibordot. mára ennyit neveltem. holnap majd igyekszem elől járni a jó példával. ja, és elvittem brist hallásvizsgálatra, hivatalosan is süket. mit mond erre a fülészeten a jóember? majd elmúlik. tulajdonképpen tényleg minden csak hozzáállás kérdése.)

sógor, komaság

a fiam süket, a lányom tetves (hát persze, hogy az, amelyiknek derékig ér a haja), a másik meg ugrott tegnap egy csukafejest a parkettára másfél méter magasból, és most úgy néz ki a fél feje, hogy szó nélkül beválogatnák a családon belüli erőszak ellenes kampány arcának. ma elmentünk a gyerekekkel délelőtt és vettünk hat pár cipőt. tegnap főztem egy kondér gulyáslevest és mikor este leültem volna vacsorázni, még épp kihalászhattam magamnak néhány fonnyadt répát a fazék aljáról, ami már nem úszott bele a merőkanálba. nőnek a gyerekek, ipari konyha, ipari mosógép, ez az új lakásálmom. áthúztam az ágyakat és három adagban sikerült kimosnom a huzatokat. blájmí. holnapra meghívta milli a kis barátait az iskolából, ahol ezen a héten szünet van. ehhez pasi itthon marad és elviszi addig a többieket a játszótérre. begyúrtam egy szakajtó pogácsát és a hűtőben feszít a tiramisu, kereskedelmi méretekben.

szinte mindig is nagycsaládot akartam. valahogy az tűnt az egyetlen értelmezhető jövőképnek, ahogy öreg és kövér mammaként állok a konyhában és különböző nyelven ordítozom a különböző színű unokáimnak, h takarodjanak kezet mosni, mielőtt asztalhoz ülnek. már csak harminc év...

le kéne futom ezt az örökös kialvatlanságot, hogy úgy igazán elfáradjak. egyszer és mindenkorra. a türelem megtermi, amit szokott, mondta nekem nagy írónk, kinek fiókjában albérelnek írásaim. basszódj meg. jövő héttől megint futok. úszom. biciklizem. levágom a körmöm és megmosom a hajam.

vagy nem.

láthatatlan régi jó

ha azzal kezdtem a motivációs levelemet, hogy nem tudok rajzolni, festeni és varrni, vajon mennyi az esélye, hogy felvesznek az iparra?

neoncső emberek állnak sorban vonalra várva kötve. fel tudsz váltani egy tizest két ötösre? vennék egy ecsetet. kihegyezném az ecsetemet. lefestenélek. tér-aránytalanul. elnézegetném a kész képet. itt a tizesem.

minden, minden visszafér a palackba.

mikor az előbb rányomtam a buy gombra, frankón remegett a kezem. kissé mulatságos, h nekem kaliforniába kell utaznom egy kis szól szörcsingért, trendinek nem trendi, de trú. megyek hollywoodba bébi, és ha jól állnak majd a csillagok, útba ejtjük kubát is. zürichban lettem tizenhat, new yorkban húsz, londonban harminc, a csendes-óceán partján tervezem betölteni a harminckettőt. nevető ráncokat! sok nevető ráncot. johnny dárling, hírájkám!

rájöttem, h azért nem fotózom az utóbbi időben, mert bármi, amit az utóbbi időben fotózhattam volna, pont nem az, amit fotózni szeretnék. és ilyen szempontból írni sokkal könnyebb, pedig írni sem írtam, majd azt is kitalálom, h miért. például lefotóznám a váci úton a régi zenekarom próba termét, amit állítólag nemsokára lebontanak, és a régi zenekarom szerint, ők különben sem a régi zenekarom, a fotók lehetnének a viszonyom a múltammal című sorozatom első darabjai. meg szeretném azt a fehér ruhás öregasszonyt levenni, aki nagyon kifestve, cigaretta szipkát kezében tartva vonult át a városon vasárnap délután és nem volt merszem leszólítani. és a fura, trendi - urbánus - metroszexuális párt a kávézó teraszán, akiket titokban kellett volna, h megmaradjon a pillanat, de ahhoz közel voltam és üres volt az utca. meg kell tanulnom beolvadni. vagy elhitetni a kutyával, h nem harapok. vagy nem marad más, mint megírni őket.

februárban is csillagszállok.

délután négy gyerekem volt, átjött milli kis haverja játszani. uzsonnánál eszembe jutott, h elújságoljam a lányomnak, fölvettek az egyik egyetemre, ahova viccből jelentkeztem. asaph, a lányom hatéves osztálytársa erre társalgási stílusban közölte, h igen-igen, ő cambridge-re fog járni, mert az a legjobb egyetem angliában, esetleg amerikába, mert egyébként ott vannak a legjobb felsőoktatási intézmények. mire mondtam neki, h hát persze, milli természetesen a harvardra fog járni, maximum a berkeley-re, ha nagyon szeretne délutánonként szörfözni. mire milli közölte, h nem, ő oda fog járni a st stevensbe, ahova a harmony (nyolc éves) nővére, mert az nagyon jó iskola. ezen a ponton tisztáztuk, h mi a különbség a primary school és a university között. a harvardban maradtunk. esetleg a yale-ben. mondjuk az asaph, aki már három éves korában egy hongkongi angol magániskolában tanult, aztán pedig áttelepül ide az egész családja, h anglia legjobb elemijébe járassák, három számjegyű számokkal oszt-szoroz, hosszú leveleket ír tökéletes helyesírással, ráadásul szebben, mint bármelyik felnőtt, akit ismerek, sakkozik, zongorázik és saját logja van a fészbukon, menjen a sunyiba. az én gyerekem legalább szép. és van humora. és nem olyan buzi sznob, mint az anyja.

szeretek veszélyesen élni, tollal töltöm a keresztrejtvényt- de tényleg, mióta leszálmoltam a hosszú távú jövőképpel, felfedeztem a rövid távút és bizony mondom néktek, méltatlanul mellőztem eddig. nem érdemes túlélésre játszani. olyannyira képtelen céljaim vannak, h lassan érdemes lenne lottózni, különös tekintettel a szűz kézre. tulajdonképpen annak az esélye, h néhány héten belül találjak egy megfelelő lakást 100 méteres körzetben és azt ki is adják nekünk (nem vagyunk büdösek, csak három gyerekünk van), h pénzügyi manővereimnek köszönhetően végre megtakarítsunk, h ezen megtakarításból még idén nyáron megvegyük a hőn áhított fészert a káli-medencében, amire most majd könnyedén ráakadok, mondanom sem kell, nem úgy mint az elmúlt tíz évben, h többezer jelentkező közül felvegyenek a közé a negyven ember közé, akik a legtehetségesebb fotósok angliában és az üveghegyen túl, h elmúljon rólunk a wudu végre és leszálljon a rohadás, amitől megint beteg mindenki és közelébe nem jutok az atlétakai felkészülésemnek, holott, szóval mindazok esélye, h pozitív szenárió szerint nyáron a balaton átúszása után kifeküdjek a szentbékkállai diófánk alá egy hideg sörrel és átlapozgassam a westminster kurzustájékoztatóját, h képbe legyek szeptemberre, miközben maszatos ivadékaim távoli kacagását hozza a déli szél, no ennek az esélye szorosan konvergál a lottó ötöshöz. és ez utóbbi mennyivel kevesebb macera.

ma többek között felmostam nagyon sok hányást és jelentkeztem az egyetemre. csupa móka kacagás.