láthatatlan régi jó

ha azzal kezdtem a motivációs levelemet, hogy nem tudok rajzolni, festeni és varrni, vajon mennyi az esélye, hogy felvesznek az iparra?

neoncső emberek állnak sorban vonalra várva kötve. fel tudsz váltani egy tizest két ötösre? vennék egy ecsetet. kihegyezném az ecsetemet. lefestenélek. tér-aránytalanul. elnézegetném a kész képet. itt a tizesem.

minden, minden visszafér a palackba.

mikor az előbb rányomtam a buy gombra, frankón remegett a kezem. kissé mulatságos, h nekem kaliforniába kell utaznom egy kis szól szörcsingért, trendinek nem trendi, de trú. megyek hollywoodba bébi, és ha jól állnak majd a csillagok, útba ejtjük kubát is. zürichban lettem tizenhat, new yorkban húsz, londonban harminc, a csendes-óceán partján tervezem betölteni a harminckettőt. nevető ráncokat! sok nevető ráncot. johnny dárling, hírájkám!

rájöttem, h azért nem fotózom az utóbbi időben, mert bármi, amit az utóbbi időben fotózhattam volna, pont nem az, amit fotózni szeretnék. és ilyen szempontból írni sokkal könnyebb, pedig írni sem írtam, majd azt is kitalálom, h miért. például lefotóznám a váci úton a régi zenekarom próba termét, amit állítólag nemsokára lebontanak, és a régi zenekarom szerint, ők különben sem a régi zenekarom, a fotók lehetnének a viszonyom a múltammal című sorozatom első darabjai. meg szeretném azt a fehér ruhás öregasszonyt levenni, aki nagyon kifestve, cigaretta szipkát kezében tartva vonult át a városon vasárnap délután és nem volt merszem leszólítani. és a fura, trendi - urbánus - metroszexuális párt a kávézó teraszán, akiket titokban kellett volna, h megmaradjon a pillanat, de ahhoz közel voltam és üres volt az utca. meg kell tanulnom beolvadni. vagy elhitetni a kutyával, h nem harapok. vagy nem marad más, mint megírni őket.

februárban is csillagszállok.

délután négy gyerekem volt, átjött milli kis haverja játszani. uzsonnánál eszembe jutott, h elújságoljam a lányomnak, fölvettek az egyik egyetemre, ahova viccből jelentkeztem. asaph, a lányom hatéves osztálytársa erre társalgási stílusban közölte, h igen-igen, ő cambridge-re fog járni, mert az a legjobb egyetem angliában, esetleg amerikába, mert egyébként ott vannak a legjobb felsőoktatási intézmények. mire mondtam neki, h hát persze, milli természetesen a harvardra fog járni, maximum a berkeley-re, ha nagyon szeretne délutánonként szörfözni. mire milli közölte, h nem, ő oda fog járni a st stevensbe, ahova a harmony (nyolc éves) nővére, mert az nagyon jó iskola. ezen a ponton tisztáztuk, h mi a különbség a primary school és a university között. a harvardban maradtunk. esetleg a yale-ben. mondjuk az asaph, aki már három éves korában egy hongkongi angol magániskolában tanult, aztán pedig áttelepül ide az egész családja, h anglia legjobb elemijébe járassák, három számjegyű számokkal oszt-szoroz, hosszú leveleket ír tökéletes helyesírással, ráadásul szebben, mint bármelyik felnőtt, akit ismerek, sakkozik, zongorázik és saját logja van a fészbukon, menjen a sunyiba. az én gyerekem legalább szép. és van humora. és nem olyan buzi sznob, mint az anyja.

szeretek veszélyesen élni, tollal töltöm a keresztrejtvényt- de tényleg, mióta leszálmoltam a hosszú távú jövőképpel, felfedeztem a rövid távút és bizony mondom néktek, méltatlanul mellőztem eddig. nem érdemes túlélésre játszani. olyannyira képtelen céljaim vannak, h lassan érdemes lenne lottózni, különös tekintettel a szűz kézre. tulajdonképpen annak az esélye, h néhány héten belül találjak egy megfelelő lakást 100 méteres körzetben és azt ki is adják nekünk (nem vagyunk büdösek, csak három gyerekünk van), h pénzügyi manővereimnek köszönhetően végre megtakarítsunk, h ezen megtakarításból még idén nyáron megvegyük a hőn áhított fészert a káli-medencében, amire most majd könnyedén ráakadok, mondanom sem kell, nem úgy mint az elmúlt tíz évben, h többezer jelentkező közül felvegyenek a közé a negyven ember közé, akik a legtehetségesebb fotósok angliában és az üveghegyen túl, h elmúljon rólunk a wudu végre és leszálljon a rohadás, amitől megint beteg mindenki és közelébe nem jutok az atlétakai felkészülésemnek, holott, szóval mindazok esélye, h pozitív szenárió szerint nyáron a balaton átúszása után kifeküdjek a szentbékkállai diófánk alá egy hideg sörrel és átlapozgassam a westminster kurzustájékoztatóját, h képbe legyek szeptemberre, miközben maszatos ivadékaim távoli kacagását hozza a déli szél, no ennek az esélye szorosan konvergál a lottó ötöshöz. és ez utóbbi mennyivel kevesebb macera.

ma többek között felmostam nagyon sok hányást és jelentkeztem az egyetemre. csupa móka kacagás.

és végül, de nem utolsó sorban, Lizike jóvoltából beléptünk a taknyos-nyálas-földönfetrengős-végtelenített és teljességgel értelmetlen-hisztik csudálatos világába. köszönjük néked, ó.

mikor a pálya választ

vadakat terelő juhász még nem voltam, lehetnék, ezen gondolkodom, meg, h az ikes igék visznek a sírba mostanában, mert a gyerekecskék szerint eszek, alszok, iszok van, és ebbe én belefogokőrülni. hol érdekel, egyébként.

szóval mi legyek? mert már nagy vagyok, ezért izgat, és ahogy megyek össze az utóbbi években, úgy csökkennek az esélyeim. azért még nyugtatom magam, h ez a feltöltődés időszaka és határtalan bölcsességem negyven táján majd beragyogja az eget, kapva kap utánam a társadalom és talicskával tolom majd haza a pénzt. nagyjából három nyelven beszélek, született logisztikus vagyok és vezető, delegálok, motiválok, számon kérek és beosztok, van vmennyi üzleti érzékem, egyre jobb a gyomrom is hozzá, nagyokat álmodoM és szeretem a hosszú, szabad nyarakat, hétvégéket és éjszakákat, amikor nem kell felvennem a telefont sem, mennek a dolgok maguktól. három gyerek nem akadály jeligére egyébként kizárólag kreatív, alkotó, és építő feladatok érdekelnek, melyket morálisan, centrálisan, emberileg, és időben is össze tudok egyeztetni. szorgalmas vagyok, profi vagyok, bármi is legyen az. nem viszem bele a magánéletemet, viszont nem viszem haza az ügyet. leszarom. nem akarok viselkedni sem, csapatépíteni, együtt rezegni és annak élni, amit csinálok. bár hinnem kell benne, másképp nem megy. szóval vadakat terelő juhász. ezt melyik egyetemen oktatják? van még egy évem.

mikor Bris befrusztrál

ez a nyomorult kabát nem jön fel. tényleg mama, nekem szabad azt mondani, h nyomorult? kutyafája. kutyafája. kutyafája!

tegnap az iskola udvarán millire várva kérdezem három gyerekes anyukatársat, lesz-e negyedik. mire mondja, h á, negyedik az már nem. h az mekkora döntés már. mert a négy, azért az már nagycsalád. akkor aztán már tényleg csak a gyerekek. házkocsi. lehet, h túl önző vagyok? nevet. közben hármaska (az övé) egyfolytában beszél hozzá. én is mondom, h jaja, azért más is van az életben. meg, h azért ez nem önzőzés. aztán jövünk haza, és azon gondolkozom, h tényleg bazmeg, minden mennyire relatív.

lizike ma másfél. mintha egy elhagyott bérház lennék, csak hálni jár belém a huzat.

ismét angliában. kisfiam immáron nem a narancssárga cipőkanállal alszik, hanem egy fejlámpával a homlokán. bekapcsolva. álmában elállnak a fülei. milli tegnap végigúszta a nagymedencét gyorsban. néha megállt, h megvan-e még az úszómester. megvolt.  havazik. fázunk. buszozunk. gondolunk sokat az otthoniakra. meg arra, h milyen lenne otthon élni. ezen, a gondolat szinten marad mindig.

meg ez.

reggel meg kitereltek minket a mólóra, áll előttünk a wágenhoffer és dörgedelmesen magyarázza, h ez a viselkedés megengedhetetlen, nem elég, h valamelyik idióta ellopkodta az asztalokról a jutalompezsgőket, de részegen farolgatni az üdülő területén, ilyen n-e-m-f-o-r-d-u-l-h-a-t-e-l-ő többet. bólogattam, h ki volt az a hülye, aki részegen farolgatott, ez tényleg borzasztó. hát én voltam, azt mondták, én, érted? hűbazmeg, de jó látni téged. és pont olyan vagy, mint akkor.

ez az a nő, akit, mióta is?, tizenhét-nyolc éve ismerek. mert mi már akkor is. mindenki szerelmes volt belé. az összes faszi. engem kivéve. hú, te nem is tudod elképzelni, miket csináltunk mi akkor. úristen. azóta azt az érzést hajszolom, h az a korszak jöjjön vissza. mikor a hunyadiban bogláron. tudod mennyi volt? tizennégy. olyan szemtelen, h nem tudtak mást kezdeni vele, mint beleesni. de most komolyan, el tudod azt képzelni, h ülünk a társalgóban, vagy kilencen, meglett férfiak, ez meg bejön és lazán átkapcsolja a televíziót? mert neki nem tetszik a műsor. és húsz perc múlva már a kocsmában ül velünk és másnap a titán már megpróbálja felkötni magát az árbócra, miatta. na. hát ilyen nő volt. most meg? három gyereke van. elhiszed bazmeg? három gyereke.

nekem nem szólt a martin, csak megláttalak az előbb az utcán és azt hittem..., nem is tudom. olyan vagy, mint egy rossz álom. igazából velem kéne élned. hozzám kellett volna jönnöd. akkor én most boldog lennék. te nem.

ülünk a balatonon, félig van befagyva, mint az életünk is, seggen csúsznak rajtunk a sirályok, és megállazidő, újra kilencvenkettő van, meg háromnégy. kicsi vagyok, székre állok, ezt a magamat szeretem, amit ők. így karcolunk bele az új évtizedbe. egy pillanatra érzem is, h nem változunk semmit.

a taxis megsértődik, h csak kétszáz forint jattot adok neki, persze vitt egy plusz kört a várban, aztán bocsesz, bocsesz, mondta, h jaj, tényleg nem ez volt az úri utca, nem tudhassa azt az ember, hova esik a házszám. még lendületben vagyok, vagy csak reménykedem, legutóbb ilyenkor a gödörbe rohantam, ugyanaz az izgalom, hova fog ez kisülni. a zacskóban összekoccannak a borok, vörös és rozé, meg ziegler ostya, a bajcsyn találtam egy éjjelnappaliban. hétfő éjjel van, állok a város fölött, megint itthon, látod? így fogalmazok, h újra itthon, ezek szerint haza jövök én ide, fogok is mindig, kivert kutya.

lin nyit ajtót, meglep ritkán, mikor látom, hogy rajta nem múlik az idő. ilyet másban nem ismerek, mintha konzerválták volna a lányvécében, érettségi előtt, mikor az első pelmelt a számba dugta, szép tiszta arcába omlik rőt haja. macska dörgölőzik a lábához, ahogy beereszt elvarázsolt, cirmos hátú lakásába, aztán hallom, jóval később, h nyávog a spájz, a macska tehát még ott sem volt, véletlen foglya a kamrának, de odaláttam mégis, ilyen csoda hely ez. úgy örülünk. én elhozhattam ide magam, és csak úgy lehetek. lin mesét mond, tündérmesét. iszunk a rozéból, sajtot eszünk és ziegler ostyát. a telefonom lassan bemászik a mázas bögre mögé, szégyelli a hallgatást ő is. reménytelenül reménykedem. kate nasht hallgatunk és tibeti tánczenét, tarotot rakunk. a világ vagyok. főpap és császárnő. ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni. később se. aztán a szokásos; halál, szeretők, remete, ezt már unalomig ismerem. meg a néma telefont, meg az egészet. tu-dom. csak n-e-m a-k-a-r-o-m tudni.

ott ülnék a várban, ebben a boszorkánykonyhában, ahova az udvarról kúszik csak be a nappali fény, és bádog kiöntőbe köpköd a kávéfőző, és a macska, aki egész éjjel a fejemen alszik, reggel az ölembe ugrik pisilés közben, lin, vidd ki ezt a kurva macskát.

decemberi csillagszálló

ha működik az a babona (és ki merné azt állítani, h nem), h aztán majd egész évben azt csináljuk, amit az óév utolsó napján, akkor érhető, h napok óta nem tudok dönteni. talán aludni kéne, abból nem lehet nagy baj. vagy mégis?

ezidáig visszafogtam magam, de ma kaptam egy levelet, régi barátnőm küldött fotókat a kislányáról, aki október 28-án született. nagy örömmel nyitottam meg Dalma albumát. és akkor kiderült, h Dalma 750 grammal látta meg a kórház falait, ahol azóta is egy inkubátorban fekszik, túl néhány műtéten, de legalább már nem a lélegeztető gépen. az persze szuper, h az űrtechnikában már idáig jutottunk és képesek vagyunk méhen kívül is életben tartani pár hónapos babákat, de mondja már meg nekem valaki, h melyik elmebetegnek jutott eszébe egy olyan kormányrendeletet hozni, amely a h1n1-re hivatkozva megtiltja a szülőknek, h ott lehessenek a gyerekeik mellett! legjobb barátnőm november 30-án került kórházba terhességi toxémiával és az akkor hat hónapos kislányát "életmentő műtét" keretein belül hozta világra. azóta a kislánynak már volt agyvérzése is, csapolják az agyából a vért és végzik a szuper gépek a dolgukat. az első hétvégén az anyukák megegyeztek, h lemondjanak a napi 10 perces láthatási időről az apukák javára, akik addig még nem is láthatták a gyerekeiket! és azóta is, a barátnőm fej és fagyaszt, és minden nap beengedik pár percre ahhoz a csöppséghez, akinek még hónapokig az ő hasában lenne a helye. elmesélte, h egy orvos megszánta valamelyik alkalommal és megengedte, h benyúljon az inkubátorba és megérinthesse a gyereket (egészen addig hozzá sem érhetett a kislányához). akkor egy éber nővér vetett véget üvöltve a renitenskedésnek. mindketten be vannak oltva h1n1 ellen. mindnyájan tudjuk, h mit számít ebben a helyzetben az anya közelsége. h mit jelent az anyának, ha gyermeke közelében lehet. h csak ez lehet a záloga a gyógyulásnak, egyálatlán, az életben maradásnak. és nem, nem, nem, egy idióta segg, másik sok idióta seggel zabálja otthon a rácpontyot és föl sem fogja, h egy tollvonással hány életet tesz tönkre, hány életesélyt vesz el, h ezek a nők a kórház kapuja előtt őrülnek bele a megváltoztathatatlanba és a kicsik, ők meg egyszerűen csak nem értik, h mit keresnek itt, és leginkább, miért tök egyedül kell megküzdeniük és hova tűnt a mamájuk, a kellemes meleg, a nyugalom, a csend, a szeretet, ami nekik, legalább még most, ebben a néhány napban járna.

ui. Gabi, ha ezt olvasod, ne haragudj rám. nagyon dühös vagyok és ezegyszer örülnék, ha mégis politikusi pályára léptem volna, mert akkor lesmúzolhatnám valakivel, h tegyenek veletek kivételt. nyílván csak ennyin múlik. de nem léptem. így csak messziről, csendben tudlak benneteket támogatni. és persze minden rendben lesz, mert rendben kell lennie!!!

"nagyon szép, rendes kis bejglik lettek ezek"

boldog karácsony

nem tudom, h van-e mákdarálóm. h hol van a nagyitól feljegyzett receptem. h mikor tudok elugrani dióért és/vagy feltörni azzal a kosárral, ami lent van a kisházban. egy biztos, ma bejglit fogok sütni. dúdúdú, lálálá.

a fennmaradó néhány évtizedre pedig azt kívánom, h kellemes, érző lelkekkel, egyszersmind árnyalt, de egyenes jellemekkel halmozzon el az élet. ha még bárhol szerepel rajtam az "alázz" felirat, kérem ezt figyelmen kívül hagyni, mintegy a múlt ótvaros lepedékeként kezelni, lenyomat a szeretettelen ezredfordulóról címmel. mert ha én vidám lelkem még egyszer kitárom, itt kő kövön nem marad.

a semmi után mi van még? még több semmi? van a semminek tér-idő kiterjedése? a semmivel mit kezdeni? és hogyan? befogadni a semmit, az út? a semmi önmagáért való?

ülünk, a semmi és én. megvagyunk.

akkor most van az, h már én sem bírom a saját tempóm.

kérem, kapcsolja ki!

és szerintem igenis írják rá a szemránckrémre, h hova kell kenni!

az a szép zöld gyes

hát jó, tisztában vagyok vele, h az általam elért szakmai sikerek ezen a héten sem súrolták meg a lécet egy jól ívelő harmincas karrierjének leghitványabb napjához képest, de azért, és mert az év végi bónusz, a tizenharmadik havi, az ebédjegyek és vállveregetés idén is elmarad, hadd vonjak egy mérleget.

szóval beírattam a gyerekeket új úszásra, átrakattam a balettet szerdára így menni fog csütörtökön a drámaszkúl, ahova szereztem két helyet. voltunk aladinon és utána sikerült asztalt kapnunk a játszó sarokhoz közel a spanyol étteremben, ahol gitározott egy néni és farvizezhettünk egy vadidegen kislány szülinapi zsúrján. megjött a mikulás és mindent hozott, amit kellett és pont olyat. kaptam ünneplőt a csajoknak, most már minden bizonnyal beöltözhetnek majd puncstortának karácsonyra, két méretben. megrendeltem az ajándékokat a dédiknek. két nap alatt letelefonáltam a céggel, h hol is van a megrendelés, aztán újabb két nap alatt, h most már ne ide küldjék, mert nem leszünk itt. felmértem, h mi mindent kell még beszerezni karácsonyig, majd kihúztam mindent a listáról. befizettem az iskolai ebédet, elköszöntünk a teniszen, az utolsó pillanatban írtunk Milli írt a barátainak üdvözlőlapot. Árultam a Százlábúak standjánál az iskolai karácsonyi vásáron, immár hagyományszerűen lefelé alkudva, h aztán zsebből egészítsem ki az osztálykasszát. Visszavittük a könyvtári könyveket, fogadóóráztam az óvodában, elhoztam a váltás ruhákat és bevittem az üres tejfölös dobozokat. Kimostam, szinte mindent, többször takarítottam (ez nem látszik), egész héten főztem (ez sem), bevásároltam, lemeóztam a bölcsit, ami tragikus, ezért holnap még megnézek egy másikat, közvetlenül az után, h veszek viktoriánus kori jelmezt a színjátszó előadásra vasárnapra, a nemtudomhol. most megyek vacsorát főzni, aztán a hófehérkére.

á, köszönöm, igazán nem kell gratulálni. ez csak természetes. hiszen itthon vagyok egész nap. nem csinálok semmit. időmből kitelik.

hétfőn jövünk.

lúz-lúz szityúésön

mondaná erre az angol, ha mondana ilyet.

meg még az jutott eszembe, h jobb ma egy levél, mint holnap egy sem. meg, h szél fújja, fújdogálja, eső, eső veregeti. nincsen rózsa, se tövissel, se anélkül. a kisujjamat nyújtom, és az egész kezed kell. most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni, bár ez már nem aktuális. virágom, viiráágom-

tulajdonképpen a lényeg mégis az, h alain delon szeretnék lenni, úszótalpban, napszemüvegben, és, h nincsen nekem vágyam semmi. zikzikzik.