második levél P.Á.L-nak
2006. október 1. Montreal, Canada
Drága Kisfiam!
Itt fekszel mellettem, puha csomag, még minden zajra megrándulsz, aztán elsimulnak vonásaid, békésen nyugtatod gömbölyű fejed. Ötödik napja élünk együtt-külön. Gyermekágy, összefolyt nedvek és idő. Ismerkedünk.
Várt fájdalom volt akkor este, jelezted nekem, hogy készen állsz és én hívtalak. A fájdalom maga mégis meglepett. Egy széles lépcsőre számítottam, hogy így közeledünk egymás felé és találkozunk, valahol félúton. Kézen fogva gondoltam menni, bentről kifelé, én naiv, azt hittem, jobban ismerem az utat.
Eltévedtem volna, ha nem segítesz.
Mindenki alszik. A három ajtó mögött múlt, jelen és jövő és odabent te, a Pillanat. A sötét ablakokon táncot járnak a bokrok árnyai, felkenődnek a falra és elnyúlnak, keresztül a szobán.
Lélegzés és csend.
Apró tűzcseppek gyulladnak, két oldalról beborítják a méhemet. Jön a zuhanás. Egy éles acéllemez forog, nyikorog lángba borult ölem, ne hozzáérni, csak ne hozzáérni, hasít, vág, kaszabol a fémes fénycsík, marékra csavar a fájdalom. Szikrák pattannak szerte szét, ömlenénk ki együtt –
és Lélegzés és csend.
Sötét van. Mélységes nyugalom járja át a házat, az alvók ringató bizalma körbelebeg. Mi ketten már tudjuk, hogy érkezel, ezer karácsony együtt, angyalok örvendjetek!
Képzellek, hogy milyen lehetsz. Milyen leszel. Sírlak. Várok.
Lélegzés és csend.
És jönnek a fészektüzek, a rianás, a nyikorgó hideg korong, én magam vagyok a vákuum, szippantva kifelé minden sejtemet. Nincs levegő, csak elakadt lélegzet van, hitetlenség, kapálózó, tehetetlen hánykolódás. Érinteni próbálom a vasat. Éget. Simogatnám a sorsomat. Dobál magával, fulladozva égek, ha nem tudnám, hogy vége lesz –
és Lélegzés és csend.
Te tudod a dolgodat. Erre kezdek felfigyelni, ahogy bordán rúgsz, nincs benned finomság, én vagyok törékeny, te földerős. Lám, ilyen az, kézzel-lábbal, s minden inaddal Jönni. Lassan hagyom magam, akár egy megbűvölt szerető. Átadom neked az egész testem, felkínálom és jó.
Együtt éjszakázunk, halkan kitapogatva minden mozdulatot. Egy orr, egy áll, az ajkad, ujjak, hasad s az enyém. Izzadságcsepp gördül, hintázik mielőtt lecsöppen. Mellénk esik, nincs köztünk már semmi. Tudjuk egymást.
Felkeltem a Papát, halkan motoz. Nem csapunk zajt, hajnal van, a többiek még alszanak. Vizet ereszt.
Mi csend nélkül fájunk, már csak a lélegzés van. Remegni kezdek, fáradok.
Ő lágyan biztat, igaz szerelmem, velem rezdül, a medencéhez támogat. Belépek, belemerülünk. És jó. Körülfolyom magam, enyhülünk, az erősebb is gyengébb, és
Lélegzés és csend.
Jön az alámerülés, négykézláb állok, kapaszkodom a peremben, fejem a víztükrön, abba mormolom bele, hogy mennyire fáj megszülni téged, elengedni, kinyílni, odaadni, kilökni, hogy menj! Nyüszítve vetem fel magam, szüntelen leránt a hideg fény és marja a húst belül, hogy ne maradjon ott semmi, se hűlt helyed.
Hirtelen a Szépség, amilyen még soha. Ahogy vadállat elli a bozótban kölykét. Az Asszony, elvonulva, guggolva kapaszkodik gyökérbe és arcába hull csapzott haja.
Nincs többé a fájdalomban absztrakció. A föld van benne, vadság, erő. Óceán-erő, vulkán-erő. Nap-erő. Föld vagyunk. Óceán. Csillag. S mindezek egy pontban egyesülő végzete.
Kamilla megébredt. Csicseregve szalad, még pizsamában s kérdi: Ábris megszületett? Hogy vágyott téged! S most bemászik mellénk Papával és gyengéden simogat. Puszikat ad neked s borogatást, s közben csacsog.
A vaskorongnál párduccá hajlik testem, kis keze derekamon pihen. Mama énekel! szakad ki belőle a meglepetés. Igen, ez a születés dala.
Váltva úszom vele s veled, a családunk, vidám együttlebegés.
A testvéred és az apád; a lélegzés és a csend.
Kamilla reggelizni megy, a kanapéról figyel, mikor érkezel. A szobában meleg szemek nézik merre járunk, frissen lefőtt kávé illata érzi az otthont.
Alig tudlak követni, úgy rohansz. Nyomni kell, tolni előre, ahogy préselődsz kifelé, még ocsúdok és az utolsó kanyar. Az alázaté. Sikítva tör ki belőlem, aztán feltárulok egészen.
Ott a fej!
Kamilla elkámpicsorodott arcába mosolygok, Minden jó! Szétomlik benne a nyugalom és a következő őrült ordításnál a kis csengettyűt hallom: Ábris, gyere ki, nagyon várlak! Ááábris!
Lélegzés és csend.
A bába a hasamra tesz.
Megérkeztél.
